Mi ez az összevisszaság? Hogy került ide? És leginkább, hogy maradhatott itt?
Valaha összeszedett voltam, előrelátó, precíz, és a végletekig maximalista. Aztán lett egy kisfiam. Egy egész évnek kellett hogy elteljen hogy észrevegyem egyáltalán hogy eltűntem. Eltűntem valahol a borzalmasan komolynak tűnő pelenkaproblémák, milegyenazebéd-gondok, kisebb matematikai egyenletek között, miközben a havi költségvetés logisztikáját dolgoztam ki. Valahol, részletekben ott vagyok, megbújva, és török elő esténként amint típusokra osztva rendszerezem a játékokat, amikor színek szerint válogatom az építőkockákat, és óriási műgonddal rakom helyére a karikapiramis. De a nap számottevő részében, -talán szándékosan- hagyom szunnyadni. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy olyannyira elvesztettem minden érdeklődésemet, és igényemet az összeszedettségre, hogy amikor régi barátok, akikkel néhány éve még ugyanazokat a pultokat támasztottuk, és közösen szőttük nagyszabású, ám annál irreálisabb terveinket, megkérdezik “miújság veletek?”, komolyan el kell gondolkodnom a válaszon. Mit mondhatnék? Megadtam magam a körülményeknek, legyőztek a pelenkák, képeskönyvek, babamama magazinok, elárasztották a fejemet a nevelési tanácsok, az étkezési szabályok, a védőnő, a háziorvos időpontjai? Régen érdekeltek a kultúrmagazinok, a politikai esszék, a legújabb művészfilmek. Zseniális puccsal vették át a hatalmat a bulvármagazinok, a reality-showk, és a romantikus vígjátékok, vagy épp agyzsibbasztó sci-fik. PreVendel korszakban ha már milliméteres sávban láthatóvá vált módfelett ügyesen rejtegetett eredeti hajszínem, esetleg a postás meglátott az állandó +12 centis sarkak nélkül, világvégét éreztem minden zsigeremmel. Manapság az egy centi még bőven elrejthető egy jól megkomponált (értsd: 2 másodperc helyett 1 egész perc alatt elkészített) lófarokkal, és bármilyen szettet elegánssá tud tenni egy napszemüveg, és egy óra. Extra 12 centi? Ugyanmár! Örülök hogy nem borulok fel szimplán a nevetségesen szürreális súlyeloszlás okán, amikor egyik kezemben egy jól megtermett 11 kilós 1 éves, a másikban egy lehetetlen fogású kismotor, és a vállamon minimum gyerekkel egysúlyú táska. Extra nehezítés ha mindehhez még hozzáadódik egy bevásárlás eredménye extrém könnyen szakadó nejlonzacskókban. Hát ennyit az összeszedettségről. Akinek esetleg van tippje hogyan lehet némi eleganciát csempészni a vázolt szituációba, örömujjongással fogadom.
Na és aztán itt van az az egyszerű mítosz, mely szerint az otthonülő anyukáknak egyszerű, kényelmes, és minden percben kiszámíthatóak a napjaik. Mutassatok egyet, hagy kérjek tanácsot. Én személy szerint azt sem tudom hol áll a fejem, lehet hogy már az ebédet kéne csinálnom, de már a fürdővizet engedem. Nem tudom mit csináltunk tegnap, és fogalmam sincs hogy mit fogunk holnap. Amikor kitalálom hogy melegen felszolgált házi zabkeksz lesz a reggeli, és húsleves túrógombóccal az ebéd, biztos akkor tenyerel rá az én életem önveszélyes értelme a vasalóra, és világcsúcs gyorsaságú sprinttel száguldunk a sebészetre. Leginkább már feladtam az előre tervezést. Talán lesz időm ebédet csinálni, mert nem hisztis, nem alszik délig, nem jön a védőnő, nem taknyosodik le, nem hív a szomszéd hogy menjünk sétálni mert tökjóidő van. Ha mégsem, akkor van bébiétel, vagy fagyasztott zöldség. Talán lesz időm kivasalni a hajam, ha kivételesen 30 percnél többet alszik, ha éjszaka hagy majd aludni, ha nem borítok ki valamit amit fel kell takarítani. Ha mégsem, akkor jó lesz a zuhanyzóskonty is. Egyébként is, kit érdekel hogy ma vagy holnap porszívózok fel, ha boldogan szalad oda a lábamat átölelve ez a csöpp kis ember, hogy közben a keksz szóródjon újra ki a szájából a szőnyegre miközben olyan édesen rám mosolyog?
Néha amikor azt hiszem, és tényleg elhiszem, hogy a nap végén végre lesz időm, és leginkább energiám a jövőnkön, az esküvőnkön, és egyéb komolynak tűnő dolgokon gondolkodni, rájövök hogy kb. azután a gondolat után, hogy ezen gondolkodni kéne, már át is kapcsolt az agyam zombiba, és ismét esélytelenné vált a világ megváltása. Majd megnyerjük a lottó. Ha kitöltjük. Ha anélkül nyerjük meg, akkor nagyon meglepődünk. Addig valahogy kénytelen leszek megbékélni azzal, hogy ez most nem az az időszaka az életemnek, amikor hajcsavarás, körömfestés közben lehet ábrándozni a nagy lehetőségekről, és gondosan megszerkesztett jövőképről. Itt most meg kell élni azokat az ábrándokat, még ha nem is minden úgy van ahogy azt elgondoltam, hanem sokkal jobb annál. Egyébként meg, az eddigi tapasztalatok alapján, akár akarom, akár nem, végül úgyis minden a helyére kerül.
A történetek szerint a szivárvány alatt kincs van, arany, vagy éppen a vágyaink beteljesülése. Hát az aranyon kívül (pedig azt se bántam volna), én mindent megtaláltam. Na de mint tudjuk a tündérmesék sem makulátlanok.
Legutóbbi hozzászólások