Imádok anya lenni. Nyilván ha mást mernék állítani, a társadalom kivetne, száműzne, forró vaskarikán égetne és egyéb középkori kínzóeszközökhöz nyúlna. Valamelyik nap láttam erről egy képes összeállítást. Mármint a középkori kínzásokról. Nem vagyok elég bátor, hogy ezt meg merjem kockáztatni. De nem is ezért állítom, hogy imádok anya lenni. Egyszerűen kikívánkozik belőlem, napról napra.
Imádom ezt a huncut, szuper jó fej kétévest az életemben. És imádok mindent ami vele együtt jár. Az esti pancsolásokat, az átvirrasztott éjszakákat, a kétéves logikával összerakott gondolatokat, a hisztirohamokat, a maszatos kézlenyomatokat, az első firkákat.
Első firkák. Most kezdett el rajzolni a fiatalember. Néhány napja szinte rutinná vált, hogy egy darab papír felett görnyedünk zsírkrétákkal körbebástyázva és a legváltozatosabb firkákról derül ki, hogy az épp egy cápa, csiga, vonat, csillag, vagy majom, esetleg Tojás, a játékzsiráf. Aztán valahogy mindig eljutunk oda, hogy a saját kreativitása már nem nyűgözi le, és elkerülhetetlenné válik hogy, anya rajzolj maki/kacsa/ház/paci/stb. Nem mindig tudom eldönteni melyikünk rajzkészsége fejlettebb. Leleményes 21. századi anyukaként, az interneten fellelhető rajzfigurák komoly segítséget nyújtanak. Amikor még csak boldog ábrándozással töltöttem napjaim ezekről a napokról, nem úgy képzeltem el a gyerekkel való rajzolást hogy minden vonal után “Anya miez? Várj mindjárt megnézem hogy kell tovább rajzolni.” párbeszéd zajlik le, miközben a telefonom folyton elsötétülő szuper energiatakarékos kijelzőjével küzdök. Mindenesetre minden küzdést megér, amikor meglátom a hihetetlen lelkesedést amint felismeri az ábrát, amit készítettem minden tudásom legjavával. Ennek ellenére az, hogy felismer bármit is a firkálmányaimból, szerintem pusztán a gyermeki képzelőerő határtalansága miatt történhet meg. Az azonban határozottan megnyugtatott, hogy amikor Apán volt a sor, ő is hasonló tehetséggel, legfeljebb egy hároméves rajzképességeivel vázolta fel a nyulat és elefántot. Az elefántot hátulról. No comment. Ha a gyerek festő lesz, az biztos nem a mi érdemünk. Ennél sokkal valószínűbbnek látszik egy jövendő rocksztár kialakulása. A laza előre-hátra borulást, és a féktelen üvöltést már elsajátította, még egy két nyelvnyújtogatás és tuti a Billboard Top40 első helye. A hangszer kiválasztása még folyamatban, hol a folpack tekercs válik trombitává, hol a fakanál dobverővé, de a hajsütővas kiválóan funkcionál mikrofonként. A dalszövegek megjegyzésében még van hova fejlődni, egyelőre Pál, Kata, Boci tarka, és Csip-csip csóka, Hess, Hess!, de majd maximum improvizál. A vagányság és a szívdöglesztés pedig már tombol, a játszótéri kislányokat sorra veszi le a lábukról. 
A puszik osztogatásában verhetetlen, még ha az áldozat idegenkedik is a gondolattól, akkor sem menekül, a minimum egy homlokpuszi. Nagylelkűen hagyja hogy lökjék a hintán, és minden homokozójátékát szívesen szórja szíve hölgyének lábai elé. Persze csak addig, amíg nem kell elkápráztatni szíve másik hölgyét egy kishajó formázásával.
Nap nap után egy egy kaland ezzel a lenyűgöző kispofával. Imádom ahogy nyílik az ő értelme, úgy ismertet, és értet meg velem új dolgokat napról napra. Imádom hogy napról napra egyre kifejezőbb, egyre többet mutat magából, a személyiségéből és ahogy fejlődik egyre jobban megismerhetem. Még csak most kezdem el igazán megismerni, mégis életre szóló szerelem szövődött már az első pillanatban, és minden új élménnyel, tapasztalattal, és ismerettel egyre csak mélyül. Imádok anya lenni. Imádok ennek a nagyszerű kisembernek az anyukája lenni.
Legutóbbi hozzászólások