A szivárvány alatt

Otthonról haza, és vissza.

Vidéki kiruccanás. Ez az ami sok más családdal ellentétben, számunkra nem mindig a rég várt feltöltődést jelenti. Főleg amikor a nyári roadshowink alkalmával heti rendszerességgel utazunk, és tesszük ezt az ország két végébe, mivel mindketten vidékről érkeztünk a fővárosba közel egy évtizede.

Addig míg én az Alföldről, drága Férjem pont a másik irányból indult útnak, a dunántúli dombságból. A hosszú hétvégéink és nyaralásaink ezzel nagyjából meg is vannak szervezve a következő két évtizedre. Szülői részről ugyanis az a minimum elvárás -ha már tékozló gyermekként, képesek voltunk áttenni székhelyünket 200km-rel arrébb, és a még mindennek a tetejébe az unokájukat is itt gondoltuk felnevelni-, hogy minden felesleges szabadidőnkben eleget tegyünk, a már-már elvárássá vált vidéki látogatásoknak. 3 év alatt sikerült felosztani az ünnepeket és alkalmakat, így ez már nem jelent gondot. Kemény, ádáz küzdelem volt tudatosítani a rokonokban hogy márpedig a karácsony a mi ünnepünk lesz, és ez számukra némi utazást jelent, hisz egyelőre a klónozás, illetve a kétfelé osztódás sem megoldott tudományos körökben sem. A végső érv végül mindenkit fehér zászló lobogtatására kényszerített. Amilyen igyekezettel, és fondorlatossággal szeretnék megadni még felnőtt korunkban is az otthon melegét e nemes ünnepen, úgy mi ezt ugyanígy szeretnénk megadni csöpp kis porontyunknak, megkímélve egy 4 napos Magyarország-túrától Karácsony címén. Nem volt más lehetősége hát a családnak, sajnos bele kell törődni hogy már nem hozzájuk gyűlik a rokonság, hanem immár ők lettek rokonsággá.

A nyári szabadságok nagyjából legnagyobb, de inkább az összes részét, a dunántúli kirándulások töltik ki. Itt a klasszikus vidéki élet színét javát élhetjük meg, szürettel, búcsúval, nagymama által mise után szállított friss botrányokkal, arról hogy a szomszéd lánya nem hívta vissza az esküvőjére a huszonhatod unokatestvérét, egészen a reggeli flex, és kakaskukorékolás zajáig, traktorostól, csirkeólastól. Nagymama és nagypapa félig nyugdíjas állásukból azonnal szabadságolni tudja magát ha az unoka érkezik, de ha lehet a szomszédot is erre sarkallják, mert sose lehet tudni…

Sajnos kevesebb idő jut a másik felére a családnak, hisz ők az ország harmadik legnagyobb városában, cseppet sem nyugdíjas állásból élnek, társasházban, ahol az 5 tagú szűk család minimum 8 irányba van szétszóródva. Itt nem úgy megy hogy érkezünk és mindenkii örömujjongva és szerpentint dobálva fogad és lesi minden kívánságunk. Sajnos a rabszolgahajcsár munkaadó a legritkább esetben adja meg a szabadnapot az érkezésünkre tekintettel, és mivel ez is leginkább és kizárólag hétvégére esik, az időnk erősen korlátozott, a rokonság meg nagy. Nagyrészt rohanás a 3-4 nap amit ott tudunk tölteni, gyakoribb utazásra pedig sosem marad idő, mert az ország másik felén már kezdődik  is a szüret, menni kell a fát vágni a tüzelőhöz, vagy a nyár közeledtével új fóliát húzni. Novembertől márciusig tart az az időszak az életünkben amikor magunkra és a saját, családtól független életünkre is tudunk koncentrálni, amikor már bevackolunk a télre és nem utazunk sehova. Legtávolabbi célunk maximum valamelyik kedvenc éttermünk meleg sarka ahol a nyári rohanás után kicsit hármunkra figyelünk. Unalmasabb napjainkon pedig tartunk egy-egy “update” randit a barátainkkal, hogy újra képben legyünk hogy velük mi történt. Hány barátnő, hány munkatárs akadt horogra, hány fesztivál, hány nyaralás veszett az alkoholos delírium jótékony homályába, vagy a lelkesebb játszótéri anyapajtások milyen új helyeket fedeztek fel ahol majd a telet kihúzzuk, és melyik kisbarátunknak hány foga jött ki.

Így nyár végére mindig várom a nyugodt telet. Amikor a nyáron fullasztó város egyszerre csak mesevilággá változik, színes programokkal, ünnepi készülődéssel, csodás fényekkel, barátokkal, ismeretlen ismerősökkel, forró csokoládéval fűtött teraszokon.

Egyszer majd el kell döntenünk hogy hol szeretnénk lehorgonyozni. Vidék, vagy a város. Többek között néha úgy érzem azért is tologatjuk a végső döntést egyik dátumtól a másikig, mert pont ez a kettősség ami lendületben tart, amitől sosem unalmasak a napjaink. Megéri minden utazással töltött óra, azt a rengeteg élményt, és a környezetváltozás gyönyörét, és leginkább a család közelségét. De végül mégis mindig olyan nagyszerű érzés hazaérni oda, ahol csak mi vagyunk. Ahol nincsen hajnali ébresztő mert munka van, ahol nincsen állandó rohanás egyik rokontól a másikig. Oda ahol a saját ritmusunk, a saját elveink alapján, a saját kedvünkre élhetünk.

Újratöltve.

Hosszú idő telt el az utolsó bejegyzés óta és mozgalmas néhány hónap van mögöttünk.

Eltelt a karácsony, annyi készülődés után mintha egy pillanat lett volna az egész, de meg kell hagyni egy életre szóló élménnyel lettünk mindannyian gazdagabbak ezzel a “pillanattal”.  Húsvétkor átéltem a gyerekkel együtt életem első tojásvadászatát, és máig tisztázatlan, melyikünk is élvezte jobban.

IMG_1433v2

 

Amint észhez tértünk a sonka-tojás-kalács-torma kómából már be is futottunk az esküvőnk előtti utolsó hajrába. Minden előzetes fejvesztett rohanás ellenére békésen, szeretettel, és szerelemmel csordultig telve, a legromantikusabb körülmények között elhangzott két határozott IGEN.

 

 

A nyár elröppent, buliztunk egy nagyot egy 2. születésnap alkalmából, és immár a nagyszülői birtokon szüreteltük le a mézédes szőlőt.

2ab655a314b5c2d539240805ea4aaf72                        1526253_10204988382373917_1354738207296224705_n

 

Hova röppent ez a közel egy év? Útközben elbúcsúztattuk barátainkat és egyben szomszédainkat is, akik kicsit a mi vágyainkat is megvalósítva, vidékre tették át székhelyüket. Meglepően nehéz volt. Nem csupán azért, mert a napi kávézások és fagyizások a gyerekekkel, vagy a babakocsi dodgem bevásárlás címén már rutinná vált. A gondolat, hogy vajon mi mikor jutunk el odáig, hogy ne a belváros közepén, egy lassan kollégiumra emlékeztető társasházi lakásban éljük mindennapjainkat. Nem azt mondom hogy ez nem felel meg nekünk, mert az életvitelünknek, a mi sajtkukac létünknek meghatározó eleme a belvárosi lakás. De kinőttük már. Nem feltétlen a helyhiány miatt. Az érzés hogy meg kellene már tenni a következő lépést, hogy feladni az albérlet kényelmét és belevágni egy saját ház építésébe, folyton ott lebeg felettünk.  De mikor? Miközben az élet számomra is kényelmesebb, jogosítvány nélkül a gyerekkel a belváros szívében, ahol mindent néhány utcán és akár néhány órán belül is el tudok intézni. Legyen az egy egyszerű bevásárlás, vagy a a legújabb kreatív ötleteim megvalósítása, mint az új horgolt takaró elkészítése, vagy az építkezés témakörében rendezett szülinapi buli összetevőinek beszerzése. Amikor visszatérek a munkaerő piacra? Amikor a férjem végre talál majd egy nem éjszakába nyúló állást? Amikor a gyerek iskolába megy? Vagy az óvodát is ott kellene már kezdeni? Na és leginkább miből? A magyarországi szürkegazdaság virágzásának köszönhetően épkézláb használható lakáshitelre esélyünk sincs, az öröklés pedig reményeim szerint még nagyon távol áll tőlünk. Hány hónapig, vagy évig tologathatjuk még azt a bizonyos dátumot amit megadtunk, hogy márpedig akkor el kell kezdeni utánajárni a lehetőségeknek? Túl nagy feladatnak tűnik, és mindig akad más, amit éppen sürgetőbben meg kell oldani. Rohan az idő, észre se vettük jóformán, és már megint közelít az év vége.

Néhány hónap és kezdhetünk aggódni, kissé túlbuzgó elsőgyermekes szülők lévén az óvodaválasztáson. Vajon tényleg trükkökhöz kell folyamodni egy jó óvodáért. Vagy szűkítsük a kört…óvónéniért? Netán a körzetes óvoda is megadja azt amire a gyereknek szüksége van? Mire van szüksége a gyereknek? Szocializációra csupán? Más gyerekek társaságára, és önfeledt játékra? Esetleg állandó szervezett programokra? Az óvónéni lágyszívű legyen vagy inkább határozott nevelő? Szüksége van még egy alig 3 évesnek már arra, hogy fegyelmet tanuljon -nyilván nem középkori módszerekre gondolva-, vagy jobb neki, ha mintegy második anyjaként dajkálják? És a fakultatív foglalkozások? Kell az angol, az úszás, a zeneovi, a lovaglás? Hogyan állapítsam majd meg, hogy tetszik-e vajon eddig féltőn óvott csemetémnek a választott óvoda? Eddig szerencsésnek érzem magunkat. A gyerekorvosunk a körzeti orvos, nem kellett más után nézni, mert nagyszerű szakemberrel találkoztunk. Nem lepődött meg azon hogy az első megfázást kisebb tragédiaként éltem meg, de nem néz rám csúnyán ha az örökmozgó szupereleven, állandóan huncutkodó és kihívást kereső kisfiam minden alkalommal újabb horzsolásokkal és kék zöld foltokkal van tele, vagy éppen félig leégetett tenyérrel állítunk be. Ő az aki bár nem esküszik a homeopátiára, de hajlandó foglalkozni vele, és felvilágosítást adni, és kisebb gond esetén először ezzel próbálkozni. Ennek elfogadásához nem kicsit kellett megerőltetnem magam, mert nem voltam soha híve a homeopátiának, de be kellett látnom hogy a kisfiamon működik. Ezért mind a mai napig hálás vagyok neki. Ha ez működik, miért is tömjem gyógyszerekkel? Azonban ha nagy a baj, nem próbálja gyógyteákkal gyógyítani, felírja az antibiotikumot is. Ő az, aki nem írt fel a tápszert az első napok nehézségeire egyből, hanem kitartásra és türelemre intett, és szerencsére igaza lett. Talán óvoda kérdésben is hasonlóan szerencsések leszünk. Talán nem is a szerencsén múlik. Talán elég ha nyitott elmével állunk hozzá a dolgokhoz, és képesek vagyunk  azt is elfogadni, mérlegelni, ami esetleg korábban idegen volt tőlünk. De leginkább csak figyelni arra, hogy végső soron az, akinek az érdekében meghoztuk ezeket a döntéseket, hogyan reagál rá, elégedett-e, még ha nem is 100%-ig egyezik is az eredeti elképzelésünkkel.

A beiratkozásig még van egy bő fél évünk és ha már úgyis ilyen megállíthatatlanul telnek a napok megpróbáljuk még ezt kicsit kiélvezni azt az időt amit még 0-24-ben együtt tölthetünk. Utána pedig ahogy eddig is, úgyis szépen elrendeződik majd minden, ha pedig mégsem, hát veszünk egy nagy levegőt, és kicsit nagyobb lendülettel nekifutva majd megoldjuk.

 

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!