Hosszú idő telt el az utolsó bejegyzés óta és mozgalmas néhány hónap van mögöttünk.
Eltelt a karácsony, annyi készülődés után mintha egy pillanat lett volna az egész, de meg kell hagyni egy életre szóló élménnyel lettünk mindannyian gazdagabbak ezzel a “pillanattal”. Húsvétkor átéltem a gyerekkel együtt életem első tojásvadászatát, és máig tisztázatlan, melyikünk is élvezte jobban.
Amint észhez tértünk a sonka-tojás-kalács-torma kómából már be is futottunk az esküvőnk előtti utolsó hajrába. Minden előzetes fejvesztett rohanás ellenére békésen, szeretettel, és szerelemmel csordultig telve, a legromantikusabb körülmények között elhangzott két határozott IGEN.
A nyár elröppent, buliztunk egy nagyot egy 2. születésnap alkalmából, és immár a nagyszülői birtokon szüreteltük le a mézédes szőlőt.
Hova röppent ez a közel egy év? Útközben elbúcsúztattuk barátainkat és egyben szomszédainkat is, akik kicsit a mi vágyainkat is megvalósítva, vidékre tették át székhelyüket. Meglepően nehéz volt. Nem csupán azért, mert a napi kávézások és fagyizások a gyerekekkel, vagy a babakocsi dodgem bevásárlás címén már rutinná vált. A gondolat, hogy vajon mi mikor jutunk el odáig, hogy ne a belváros közepén, egy lassan kollégiumra emlékeztető társasházi lakásban éljük mindennapjainkat. Nem azt mondom hogy ez nem felel meg nekünk, mert az életvitelünknek, a mi sajtkukac létünknek meghatározó eleme a belvárosi lakás. De kinőttük már. Nem feltétlen a helyhiány miatt. Az érzés hogy meg kellene már tenni a következő lépést, hogy feladni az albérlet kényelmét és belevágni egy saját ház építésébe, folyton ott lebeg felettünk. De mikor? Miközben az élet számomra is kényelmesebb, jogosítvány nélkül a gyerekkel a belváros szívében, ahol mindent néhány utcán és akár néhány órán belül is el tudok intézni. Legyen az egy egyszerű bevásárlás, vagy a a legújabb kreatív ötleteim megvalósítása, mint az új horgolt takaró elkészítése, vagy az építkezés témakörében rendezett szülinapi buli összetevőinek beszerzése. Amikor visszatérek a munkaerő piacra? Amikor a férjem végre talál majd egy nem éjszakába nyúló állást? Amikor a gyerek iskolába megy? Vagy az óvodát is ott kellene már kezdeni? Na és leginkább miből? A magyarországi szürkegazdaság virágzásának köszönhetően épkézláb használható lakáshitelre esélyünk sincs, az öröklés pedig reményeim szerint még nagyon távol áll tőlünk. Hány hónapig, vagy évig tologathatjuk még azt a bizonyos dátumot amit megadtunk, hogy márpedig akkor el kell kezdeni utánajárni a lehetőségeknek? Túl nagy feladatnak tűnik, és mindig akad más, amit éppen sürgetőbben meg kell oldani. Rohan az idő, észre se vettük jóformán, és már megint közelít az év vége.
Néhány hónap és kezdhetünk aggódni, kissé túlbuzgó elsőgyermekes szülők lévén az óvodaválasztáson. Vajon tényleg trükkökhöz kell folyamodni egy jó óvodáért. Vagy szűkítsük a kört…óvónéniért? Netán a körzetes óvoda is megadja azt amire a gyereknek szüksége van? Mire van szüksége a gyereknek? Szocializációra csupán? Más gyerekek társaságára, és önfeledt játékra? Esetleg állandó szervezett programokra? Az óvónéni lágyszívű legyen vagy inkább határozott nevelő? Szüksége van még egy alig 3 évesnek már arra, hogy fegyelmet tanuljon -nyilván nem középkori módszerekre gondolva-, vagy jobb neki, ha mintegy második anyjaként dajkálják? És a fakultatív foglalkozások? Kell az angol, az úszás, a zeneovi, a lovaglás? Hogyan állapítsam majd meg, hogy tetszik-e vajon eddig féltőn óvott csemetémnek a választott óvoda? Eddig szerencsésnek érzem magunkat. A gyerekorvosunk a körzeti orvos, nem kellett más után nézni, mert nagyszerű szakemberrel találkoztunk. Nem lepődött meg azon hogy az első megfázást kisebb tragédiaként éltem meg, de nem néz rám csúnyán ha az örökmozgó szupereleven, állandóan huncutkodó és kihívást kereső kisfiam minden alkalommal újabb horzsolásokkal és kék zöld foltokkal van tele, vagy éppen félig leégetett tenyérrel állítunk be. Ő az aki bár nem esküszik a homeopátiára, de hajlandó foglalkozni vele, és felvilágosítást adni, és kisebb gond esetén először ezzel próbálkozni. Ennek elfogadásához nem kicsit kellett megerőltetnem magam, mert nem voltam soha híve a homeopátiának, de be kellett látnom hogy a kisfiamon működik. Ezért mind a mai napig hálás vagyok neki. Ha ez működik, miért is tömjem gyógyszerekkel? Azonban ha nagy a baj, nem próbálja gyógyteákkal gyógyítani, felírja az antibiotikumot is. Ő az, aki nem írt fel a tápszert az első napok nehézségeire egyből, hanem kitartásra és türelemre intett, és szerencsére igaza lett. Talán óvoda kérdésben is hasonlóan szerencsések leszünk. Talán nem is a szerencsén múlik. Talán elég ha nyitott elmével állunk hozzá a dolgokhoz, és képesek vagyunk azt is elfogadni, mérlegelni, ami esetleg korábban idegen volt tőlünk. De leginkább csak figyelni arra, hogy végső soron az, akinek az érdekében meghoztuk ezeket a döntéseket, hogyan reagál rá, elégedett-e, még ha nem is 100%-ig egyezik is az eredeti elképzelésünkkel.
A beiratkozásig még van egy bő fél évünk és ha már úgyis ilyen megállíthatatlanul telnek a napok megpróbáljuk még ezt kicsit kiélvezni azt az időt amit még 0-24-ben együtt tölthetünk. Utána pedig ahogy eddig is, úgyis szépen elrendeződik majd minden, ha pedig mégsem, hát veszünk egy nagy levegőt, és kicsit nagyobb lendülettel nekifutva majd megoldjuk.
Legutóbbi hozzászólások