Vidéki kiruccanás. Ez az ami sok más családdal ellentétben, számunkra nem mindig a rég várt feltöltődést jelenti. Főleg amikor a nyári roadshowink alkalmával heti rendszerességgel utazunk, és tesszük ezt az ország két végébe, mivel mindketten vidékről érkeztünk a fővárosba közel egy évtizede.
Addig míg én az Alföldről, drága Férjem pont a másik irányból indult útnak, a dunántúli dombságból. A hosszú hétvégéink és nyaralásaink ezzel nagyjából meg is vannak szervezve a következő két évtizedre. Szülői részről ugyanis az a minimum elvárás -ha már tékozló gyermekként, képesek voltunk áttenni székhelyünket 200km-rel arrébb, és a még mindennek a tetejébe az unokájukat is itt gondoltuk felnevelni-, hogy minden felesleges szabadidőnkben eleget tegyünk, a már-már elvárássá vált vidéki látogatásoknak. 3 év alatt sikerült felosztani az ünnepeket és alkalmakat, így ez már nem jelent gondot. Kemény, ádáz küzdelem volt tudatosítani a rokonokban hogy márpedig a karácsony a mi ünnepünk lesz, és ez számukra némi utazást jelent, hisz egyelőre a klónozás, illetve a kétfelé osztódás sem megoldott tudományos körökben sem. A végső érv végül mindenkit fehér zászló lobogtatására kényszerített. Amilyen igyekezettel, és fondorlatossággal szeretnék megadni még felnőtt korunkban is az otthon melegét e nemes ünnepen, úgy mi ezt ugyanígy szeretnénk megadni csöpp kis porontyunknak, megkímélve egy 4 napos Magyarország-túrától Karácsony címén. Nem volt más lehetősége hát a családnak, sajnos bele kell törődni hogy már nem hozzájuk gyűlik a rokonság, hanem immár ők lettek rokonsággá.
A nyári szabadságok nagyjából legnagyobb, de inkább az összes részét, a dunántúli kirándulások töltik ki. Itt a klasszikus vidéki élet színét javát élhetjük meg, szürettel, búcsúval, nagymama által mise után szállított friss botrányokkal, arról hogy a szomszéd lánya nem hívta vissza az esküvőjére a huszonhatod unokatestvérét, egészen a reggeli flex, és kakaskukorékolás zajáig, traktorostól, csirkeólastól. Nagymama és nagypapa félig nyugdíjas állásukból azonnal szabadságolni tudja magát ha az unoka érkezik, de ha lehet a szomszédot is erre sarkallják, mert sose lehet tudni…
Sajnos kevesebb idő jut a másik felére a családnak, hisz ők az ország harmadik legnagyobb városában, cseppet sem nyugdíjas állásból élnek, társasházban, ahol az 5 tagú szűk család minimum 8 irányba van szétszóródva. Itt nem úgy megy hogy érkezünk és mindenkii örömujjongva és szerpentint dobálva fogad és lesi minden kívánságunk. Sajnos a rabszolgahajcsár munkaadó a legritkább esetben adja meg a szabadnapot az érkezésünkre tekintettel, és mivel ez is leginkább és kizárólag hétvégére esik, az időnk erősen korlátozott, a rokonság meg nagy. Nagyrészt rohanás a 3-4 nap amit ott tudunk tölteni, gyakoribb utazásra pedig sosem marad idő, mert az ország másik felén már kezdődik is a szüret, menni kell a fát vágni a tüzelőhöz, vagy a nyár közeledtével új fóliát húzni. Novembertől márciusig tart az az időszak az életünkben amikor magunkra és a saját, családtól független életünkre is tudunk koncentrálni, amikor már bevackolunk a télre és nem utazunk sehova. Legtávolabbi célunk maximum valamelyik kedvenc éttermünk meleg sarka ahol a nyári rohanás után kicsit hármunkra figyelünk. Unalmasabb napjainkon pedig tartunk egy-egy “update” randit a barátainkkal, hogy újra képben legyünk hogy velük mi történt. Hány barátnő, hány munkatárs akadt horogra, hány fesztivál, hány nyaralás veszett az alkoholos delírium jótékony homályába, vagy a lelkesebb játszótéri anyapajtások milyen új helyeket fedeztek fel ahol majd a telet kihúzzuk, és melyik kisbarátunknak hány foga jött ki.
Így nyár végére mindig várom a nyugodt telet. Amikor a nyáron fullasztó város egyszerre csak mesevilággá változik, színes programokkal, ünnepi készülődéssel, csodás fényekkel, barátokkal, ismeretlen ismerősökkel, forró csokoládéval fűtött teraszokon.
Egyszer majd el kell döntenünk hogy hol szeretnénk lehorgonyozni. Vidék, vagy a város. Többek között néha úgy érzem azért is tologatjuk a végső döntést egyik dátumtól a másikig, mert pont ez a kettősség ami lendületben tart, amitől sosem unalmasak a napjaink. Megéri minden utazással töltött óra, azt a rengeteg élményt, és a környezetváltozás gyönyörét, és leginkább a család közelségét. De végül mégis mindig olyan nagyszerű érzés hazaérni oda, ahol csak mi vagyunk. Ahol nincsen hajnali ébresztő mert munka van, ahol nincsen állandó rohanás egyik rokontól a másikig. Oda ahol a saját ritmusunk, a saját elveink alapján, a saját kedvünkre élhetünk.
Legutóbbi hozzászólások